MOTIVÁCIÓ ÚJRAGONDOLVA

Balogh Bence

Vegyünk egy közepesen hanyag és motiválatlan osztályt. Adjunk hozzá egy pedagógust, aki nem törődik
bele a helyzetbe. Szórjuk meg egy nyári szünettel, majd tömérdek gondolkodással, végül szeptemberben
hatalmas várakozással tálaljuk.

"Ezek a mai fiatalok!" Ismerősen cseng fülünkben ez a mondat, melyet számos alkalommal hallhattunk tanárainktól, ugyanúgy, ahogy a szüleink is sokat hallották az ő nevelőiktől, csak más volt a súlypont a két generáció között. A társadalom nem statikus tényező, hanem egy dinamikusan változó, élő rendszer a mindennapjainkban, és különösen igaz ez az általunk tanított korosztályra. Be kell ismernünk, hogy nehéz velük lépést tartani, még úgy is, hogy a korkülönbség sokszor kevesebb, mint egy évtized. Ám nem elég az, hogy megpróbálom megérteni őket. Szükség van a változásra. Másképpen fogalmazok. Változnom kell! Ha azt szeretném, hogy a nebuló szája széle ne szakadjon szét óra végére az ásítozástól, akkor ahhoz nekem kell változtatnom az addigi rendszeren. Pál Feri atya egyik előadásában beszélt arról, hogy mennyire ragaszkodunk a "régi, megszokott jóhoz". Ahhoz, ami eddig - bizonyos keretek között - jól működött. Nekem a legegyszerűbb, ha belépek a terembe, majd egy gyors "osztályvigyázz", jobbról jön a jelentés, majd leadom az anyagot. Leadom az anyagot. Ezért szakmódszertan kurzuson elégtelen járt még az egyetemen, de hát kérem, ez az igazság. Készülök az óráimra és azon töprengek, hogy anno domini miként is zajlott ez nálunk? Diákként valószínű nem éreztük, hogy bennünket pont agyondifferenciálnak vagy épp annyira kollaborálunk, hogy a flow majd' kitöri az ablakot, ahogy nem volt minden héten Kagan-féle kooperatív munka sem - vagy csak nem így hívták. Jöttek fantasztikus tanárok és leadták az anyagot. Mi pedig megtanultuk, kisebb-nagyobb kérdésáradat nélkül, talán azért, mert több volt a türelmünk hozzá. Mi ez számomra? Minta. Engem így tanítottak, ezekben a keretekben tudok gondolkodni. Ez a régi, megszokott jó. Ebből pokoli nehéz kilépni és azt mondani, hogy eddig és ne tovább. Nekem változnom kell! Miért? Mert szeretném a gyerekek szemében látni azt a csillogást, ami az én szememben is ott volt. Emellett szeretném, ha jól érezné magát az órámon. Ne tévesszük össze ezt a kívánalmat azzal, hogy szeresse a tantárgyamat. Senkitől nem várom el, hogy rajongjon a történelemért, vagy a biológiáért, ám attól még az órán érezheti jól magát.

Nyár. Forróság. Panel kilencedik emelet. Előttem egy négyzethálós füzetet, amibe írni kezdtem a saját gondolattérképemet, melynek középpontjában ez állt: motiváció. Hogyan ébresszek vágyat a gyerekekben arra, hogy élvezze az órákat? Pedagógus berkekben ismerősen cseng Prievara Tibor neve, és a pontrendszer hallatán sokak pulzusszáma kezd emelkedni. Vettem tehát a bátorságot és elkezdtem kidolgozni a saját verziómat, melyben hatalmas segítséget jelentett A 21. századi tanár című könyv (Prievara Tibor: A 21. századi tanár, Neteducatio Kft., Budapest, 2015.), melynek az egyik legfontosabb üzenete számomra ez volt: nehéz lesz és elkerülhetetlen a kudarc. Nem szépítem. Ezt éltem meg a könyv olvasása közben és a megvalósításban is. Belebuktam bizonyos tekintetben.

Mit is találtam ki pontosan, mit értek pontrendszer alatt? Egy olyan értékelési módszert, mely a hagyományos érdemjegy alapú értékelést felváltotta és nem kiegészíti azt. Egy rendszert, ahol a gyerekek nem leckékben és témakörökben, hanem "level"-ekben és "challenge"-ekben gondolkodnak, ahol csak a fantázia szab határt és a paletta a kiselőadásoktól a "skip"-elt dolgozatokig terjed. Alapvető fontossággal bírt számomra, hogy a rendszert együtt alakítsuk, tanár és diák közösen húzzon határokat, hisz mindannyian résztvevők vagyunk.

Miért is vágtam bele ebbe a tervezési folyamatba? A válasz viszonylag egyszerű. Azért, mert a diákok csak ültek velem szemben és nem érezték magukat a folyamat részeseinek, nem lelték kedvüket az előkerülő témákban. Ezért hátra akartam hagyni a régi, megszokott jót és tenni valamit a gyerekekért. Több mint tízféle, általam jól körülhatárolt feladattípus közül válogathatnak a tanulók annak érdekében, hogy megszerezzék a "level" teljesítéséhez szükséges pontszámot, tucatjával érkeznek naponta az e-mailek a különböző feladatokkal, ám az eredeti cél nyakon csípése még korántsem körvonalazódik előttem.

A diákok elfogadták a pontrendszert, megtanultak benne dolgozni, megtalálták a kiskapukat, de nincs változás, nem ébredezik a belső motiváció, mivel az eddigi élvonalbéli tanulók ontják magukból a feladatokat, azok, akik pedig korábban sem szálltak harcba a saját eredményükért, azok most is passzivitásba vonulva bámulják az eseményeket.

A legjobb szó, ami leírhatná az érzéseimet, az a csalódottság, ám itt a feltételes mód. Miért csak írhatná és miért nem írja? Az elképzelésem szerint, ahogyan a tök varázsütésre hintóvá válik, úgy kap a fejéhez a demotivált nebuló is azzal a gonodlattal, hogy ő eddig miként is élhetett belső motiváció nélkül. Idilli kép, de mégis ezt vártam. Azután jött az első "level" zárása, majd a második, és úgy láttam, hogy a befektetett munka értelmetlen. Be akartam dobni a törülközőt és visszaállni a régi, megszokott jóhoz, sőt, be is jelentettem a diákoknak, hogy ez a tervem. Ez volt az a pillanat, ami miatt feltételes módot használtam néhány sorral feljebb, ugyanis ekkor megszólalt egy lány. Egy olyan lány, aki eddig nem hallatta a hangját, nem harcolt az elveiért az óráimon, csendben végezte a dolgát. Ez a lány most kérdezés nélkül állt fel és kezdett úgy érvelni, hogy teljes döbbenet követte. Kiállt a rendszer mellett, mert ő jól érezte magát benne, ki tudott teljesedni abban a környezetben. Csodálatra méltó volt, megható. Az, hogy a pontrendszer működik, az egyrészt az ő felszólalásán nyugszik. Hol is van akkor a másik pillér?

Előző tanév vége, jegyek lezárása. Egy diák átlaga 3,47. Felajánlom a lehetőséget, hogy egy utolsó írásbeli vagy szóbeli beszámoló segítségével az érdemjegye a jó kategóriába essen. A lány válasza nem, így az év végi érdemjegye közepes. Meghökkentett. Miért nem tesz semmit, hiszen csak egy apró karnyújtásnyira lebeg a jobb jegy? Most, alig fél évvel később ő a pontrendszer egyik éllovasa, és a mesterpontok gyűjtésén fáradozik, amely pontok az aktuálisan megszerezhető maximális pontmennyiség felettiek. Alig telt el három hónap a két esemény között, mégis hatalmas a változás. Ők segítettek leginkább nekem abban, hogy rájöjjek, nem várhatom el a változást és a fejlődést osztályszinten.

Egy 34 fős osztályból 2 személy, alig több mint 5%, de olyan 5% ez, amely falakat tud ledönteni, és bízom abban, hogy fog is, mivel a sajátjaikat már részint lerombolták és elengedték a régi, megszokott jót.

Nincs bennem csalódottság, mert van eredmény. Ahogy Pelikán elvtárs is mondta: "kicsit, sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk"... és ez a lényeg.