DIGITÁLIS TANÁRKÉPZÉS - CSAK A LÉNYEG VÉSZ EL?
Balla Réka
Helyzetjelentés
Sajátos kihívással küzd most a tanártársadalom szerte a világon, így nálunk is. A távoktatás, a digitális tanítás szakadt a nyakunkba, vis major, tehát véleményem szerint ez nem a siránkozás, kesergés, és pláne nem a tökéletességre törekvés ideje, sokkal inkább az alkalmazkodásé, a menthető mentéséé. Nagy baj van a világban, mégis azt hiszem, a tanár felelőssége nem más, nem kevesebb, mint egyébkor: biztosítani diákjai számára a fejlődés, főképpen a későbbi, további fejlődés lehetőségét; hiszen - s enélkül a hit nélkül nem lenne elviselhető mindez - egyszer visszazökkenünk, az élet majd megy tovább. Gyerekeinknek, tanítványainknak a mostani helyzettől lényegében függetlenül a kompetenciáik, a gondolkodásuk fejlődése, de éppúgy a továbbtanulásuk, a pályaválasztásuk, a pontszámaik lesznek fontosak, számukra ugyanúgy ez lesz majdani életük bizonyos - és igen jelentős, meghatározó - területének alapja.
Most arra kényszerít minket a kor, az idő, hogy mindebből úgy adjuk nekik a legtöbbet, hogy mindannyian gépek előtt ülünk, nem látjuk a szemükön az érdeklődést, értetlenséget vagy épp az unalmat, csak töredékekben kapunk visszajelzést. Magunk pedig, legalábbis sokan, úgy érezzük magunkat, mint kezdő tanár korunkban: bizonytalanok vagyunk, küzdünk az idővel, kétségekkel, a rendelkezésre álló temérdek anyaggal, a választás és válogatás feladatával.
A digitális tanítás érinti a közoktatást és a felsőoktatást egyaránt. Öt esztendeje vagyok részese a hazai tanárképzésnek; mentorként minden félévben több egyetemről több hallgatót fogadok többféle tanítási gyakorlatra (ebben a félévben hárman gyakorolnak nálam), részt veszek mentori konferenciákon, fórumokon, meghívott előadóként képzéseken, vagyis ha csak töredékesen is, de van némi rálátásom erre a területre. És most, a jelen "történelmi időkben" mentor kollégáimmal ezen szerepünkben hatványozottan éljük meg ennek a helyzetnek a nehézségét és felelősségét, hiszen hallgatóink tanítási gyakorlatát szelte keresztbe az egyetemek bezárása, távoktatásra történő átállása. A szerencsésebbeknek már a gyakorlatuk előrehaladottabb szakaszában, másoknak viszont annak épp az elején állt elő ez a helyzet. És így kell, kellene őket bevonnunk a tanításba, a magunk bizonytalanságai és az ő egészen különböző fejlődési szintjük mentén. Országosan többezres nagyságrendű azon egyetemisták száma, akik jelenleg tanítási gyakorlatukat végzik, végeznék. A kihívás nem csekély.
Kép: Pixabay
Úgy gondolom, a fő cél, hogy akárhogy is, de sikerüljön a számukra teljesíteni a szemesztert, ne vesszen el ez a félév, de sok esetben igen szkeptikus vagyok a hatékonyságot illetően. Ami a tanárképzés során a tanítási gyakorlat lényege, az, úgy vélem, a távolból, eszközökön keresztül, képernyőkre és telefonokra szegezett tekintetekkel, személyes jelenlét, kapcsolatok, visszajelzések nélkül csak nagyon töredékesen (ha egyáltalán...) lehetséges. Amit lehet, azt mégis meg kell próbálni kihozni ebből a helyzetből, hogy ne pusztán adminisztratív módon teljesüljön a tanítási gyakorlat, de minél több olyan elem legyen, amely által tanulni, fejlődni tud a tanárjelölt, amely segítségével belekóstolhat a tanári munkába.
Ami a szerencse, hogy a mostani egyetemi hallgatók már annak a generációnak a tagjai, amely rendkívül otthonosan mozog az online terekben. Így ezen a téren akár ők is segíthetnek nekünk, sőt, mentor kollégáimmal való beszélgetésekből is kiindulva, azt tapasztalom, segítenek is. (Csak hát a tanításnak a lényege nem az, ezt is tudjuk.)
Hallgatóink nagy része eredményesen bevonható most több feladatba. A különböző digitális platformokon, melyek a számukra általában ismerősek, bevehetjük őket az osztályok, csoportok közösségeibe (Facebook, Google Classroom, Edmodo, Discord, Teams stb...), és arányosan adhatunk a számunkra feldolgozandó anyagokat, melyekből ők állítanak össze feladatlapot, kvízt, kiadható dokumentumokat, pl. ppt-t, projektfeladatot stb., melyeket ténylegesen is ők továbbítanak a tanított osztályaikban, és a visszajelzések is hozzájuk érkeznek. Ezekben gyakran igen kreatív megoldások születnek általuk. Rátermett, ügyes mentoráltak (főleg akik a hosszú gyakorlatukat töltik) akár nagyobb egységek folyamatos feldolgozását is tudják végezni, természetesen mentori háttérrel.
A mentorok számára, úgy vélem, ez jelentős többletmunkát jelent, hiszen a hallgatókkal való kommunikáció is az - élőszónál jóval körülményesebb és időigényesebb - online csatornákon történik.
A kompetenciák oldaláról
Tanári kompetenciák, melyek ebben a sajátos helyzetben jól fejleszthetők:
- mindenekelőtt említhető az IKT kompetencia;
- a szaktárgyi tudás terén is lehet jelentős az előrelépés, már csak azért is, mert rákényszerül a hallgató, hogy több forrást is megnézzen, felhasználjon; mindössze egy tankönyv jelen esetben igen kevésnek bizonyul;
- a szakmai együttműködés bizonyos szempontból felerősödött a jelen körülmények között, hiszen az új helyzet, ha online módon is, számos alkalmat teremt, mely során a pedagógusok egymásra támaszkodhatnak, egymást segíthetik, meríthetnek egymás ötleteiből; ebbe a hallgatók is bevonhatók, sőt, kortárs csoportjaikban is szükségszerűen élénkebb lehet ez a fajta együttműködés.
Ami a leginkább nehézséget jelent, hogy bizonyos szaktárgyi-pedagógiai feladatok gyakorlása így lényegében lehetetlen, sok tanári kompetencia fejlesztése teljesíthetetlen kihívás, például:
a folyamatok tervezése csak kis részben elvárható, hatékonysága messze elmarad a normál oktatáséhoz képest (hiszen mi magunk sem tudunk olyan előrelátón, strukturáltan tervezni, mint az iskola hagyományos keretein belül);
a tanulók személyiségének megismerése, illetve a közösség formálása, egyáltalán az azok dinamikájába való betekintés nem történik meg;
az értékelés a kialakult helyzet egyik leginkább problematikus része a magunk számára is; nem hiszem, hogy ezen a téren érdemi tanulás mehet most végbe, pláne nem olyan, amelyet majd a tényleges tantermi helyzetekben kamatoztathat a tanárjelölt; a számonkérés hagyományos formái (pl. dolgozat) igen korlátozottan használhatók, de a személyes visszacsatolásra, a közvetlen reagálásra egyáltalán nincs lehetőség, pedig a tanítási gyakorlat során ennek kiemelt szerepe van;
nem tapasztalják meg, mit jelent a 45 perces időkeret, illetve nem szereznek ebben némi rutint;
a hallgatók reflektív szemléletmódja, gondolkodása a meg- és átélt tanítási helyzetek, a visszajelzések, a személyes jelenlét hiányában csekély mértékben fejleszthető így (ha egyáltalán);
és talán a legfőbb: nem élik meg annak az örömét, amit a diákokkal való együttműködés, az interakciók, az egy-egy csoporttal való, néhány megtartott óra után tapasztalható összeszokás jelent - azt, ami a tanításban talán a legjobb, a flow-élmény egyik fő kiváltója (és ami a pályát talán sokszor vonzóvá teszi).
Kép: Pixabay
Folytatás?
Azon lenne érdemes elgondolkodni, hogy az a hallgató, aki most alig vagy éppen nem tudott személyesen órát tartani, (leginkább a rövid, ún. szaktárgyi tanítási gyakorlatok esetében jelentkezik ez a probléma), és így a gyakorlat lényegéből nem vagy alig tapasztal meg bármit is, miképpen tud majd a hosszú gyakorlatán ebből pótolni valamit, vagy legalábbis hogyan lehet a 2021-2022-es tanév egyéni összefüggő tanítási gyakorlatába beépíteni olyan elemeket, melyek erre irányulnak, és egyáltalán, melyek lehetnek ezek az elemek (pl. óratervek készítése, eleinte kisebb tematikus egységekben való gondolkodás, szorosabb mentori, támogató jelenlét, a reflektivitás fejlesztésére fordított kiemelt figyelem stb). Ennek feltérképezése, akár a tanárképző intézmények és a módszertanos kollégák segítségével, hasznos és célravezető lenne. Valamint izgalmas lenne és sok haszonnal járna, ha a mostani időszak tapasztalatait, illetve azt a rengeteg szellemi terméket, ami ezekben a hetekben az oktatásban részt vevők munkája során születik, valamiképpen rendszerezni lehetne, és felhasználni mindezt a későbbiekben. Kellemetlen és szorongató elemekkel terhes idők ezek, de biztos vagyok benne, hogy számos nagyszerű, építő hozadékkal is jár megélni mindezt.
Visszakanyarodva a kiinduló gondolatomhoz: a helyzet vis major. Mégis úgy vélem, ezt nem állíthatjuk pajzsként magunk elé (s a többes szám a tanárképzésben érintett valamennyi személyt takarni kívánja), hiszen mentorként nemcsak a tanítványaink, de a jelöltjeink a körülményekhez igazított legtartalmasabb, leghasznosabb képzéséért is felelősek vagyunk. Ezt a felelősséget pedig két síkon is vállalnunk kell, mentorként kettős feladatnak kell megfelelnünk: egyrészt bevonni a jelöltjeinket a még számunkra is kihívásokkal teli digitális oktatásba, emellett pedig magát a mentori tevékenységet, a hallgatóval való foglalkozást, a fejlesztést is távoktatásban végezni. És alighanem sokunk nevében kijelenthetem, tesszük is a legjobb tudásunk szerint. Ugyanakkor úgy érzem: meglehetősen magunkra hagyva a teherrel.
Üdvös lenne tehát, ha az egyetemek tanárképző központjai, fórumai felmérnék a helyzet valódi súlyát, és a munkánkhoz némi segítséget, támogatást (szaktárgyi, módszertani, pedagógiai) tudnának adni. gyakorlat lényegéből nem vagy alig tapasztal meg bármit is, miképpen tud majd a hosszú gyakorlatán ebből pótolni valamit, vagy legalábbis hogyan lehet a 2021-2022-es tanév egyéni összefüggő tanítási gyakorlatába beépíteni olyan elemeket, melyek erre irányulnak, és egyáltalán, melyek lehetnek ezek az elemek (pl. óratervek készítése, eleinte kisebb tematikus egységekben való gondolkodás, szorosabb mentori, támogató jelenlét, a reflektivitás fejlesztésére fordított kiemelt figyelem stb). Ennek feltérképezése, akár a tanárképző intézmények és a módszertanos kollégák segítségével, hasznos és célravezető lenne. Valamint izgalmas lenne és sok haszonnal járna, ha a mostani időszak tapasztalatait, illetve azt a rengeteg szellemi terméket, ami ezekben a hetekben az oktatásban részt vevők munkája során születik, valamiképpen rendszerezni lehetne, és felhasználni mindezt a későbbiekben. Kellemetlen és szorongató elemekkel terhes idők ezek, de biztos vagyok benne, hogy számos nagyszerű, építő hozadékkal is jár megélni mindezt.
Visszakanyarodva a kiinduló gondolatomhoz: a helyzet vis major. Mégis úgy vélem, ezt nem állíthatjuk pajzsként magunk elé (s a többes szám a tanárképzésben érintett valamennyi személyt takarni kívánja), hiszen mentorként nemcsak a tanítványaink, de a jelöltjeink a körülményekhez igazított legtartalmasabb, leghasznosabb képzéséért is felelősek vagyunk. Ezt a felelősséget pedig két síkon is vállalnunk kell, mentorként kettős feladatnak kell megfelelnünk: egyrészt bevonni a jelöltjeinket a még számunkra is kihívásokkal teli digitális oktatásba, emellett pedig magát a mentori tevékenységet, a hallgatóval való foglalkozást, a fejlesztést is távoktatásban végezni. És alighanem sokunk nevében kijelenthetem, tesszük is a legjobb tudásunk szerint. Ugyanakkor úgy érzem: meglehetősen magunkra hagyva a teherrel.
Üdvös lenne tehát, ha az egyetemek tanárképző központjai, fórumai felmérnék a helyzet valódi súlyát, és a munkánkhoz némi segítséget, támogatást (szaktárgyi, módszertani, pedagógiai) tudnának adni.